Sport

Összehasonlítani az összehasonlíthatatlant

"Ducunt volentem fata, nolentem trahunt" - mondta Seneca római sztoikus filozófus, Néró császár nevelője. Vagyis: "Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják."

Két jelentős sportesemény részesei lehettünk az elmúlt hetekben és, hogy milyen a sors, nagy kontrasztot is állított elénk. Nagy különbséget emberileg, sportemberileg, hozzáállásban, eredményességében, és a befejezésében is.

Sokan próbálják összehasonlítani több szempont alapján is a két sportágat, már-már demagóg monológokba bonyolódva, támogatást, új stadionokat, eredményeket, teljesítményeket párhuzamba állítva, pedig nem lehet. Nem is szeretnék ebbe részleteiben is belemenni, hiszen ez egy olyan terület, mint a 10 millió szövetségi kapitány országa: mindenkinek megvan a saját, „szerethető” álláspontja. Sokkal érdekesebb számomra a sorsszerűsége, az üzenete a két eredménynek.

A labdarúgás fiataljai, akiket az MLSZ szakmai vezetése a jövő reménységeinek, a magyar futball megmentőinek titulált még novemberben, a súlyos 8-1-es kudarc után, finoman szólva is, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Hiába a jól megszokott kiemelt kommunikáció, a nem reális alapokon nyugvó értékítélet, újra egy intő jelet kaptunk: szakmailag semmit sem léptünk előre, most már azt sem mondhatjuk, hogy utánpótlás korban még versenyben vagyunk a világ elittel. Nem vagyunk! A világ elit elhúzott mellettünk, a középréteg után kullogunk, ahogy Seneca is írta „vonszolódunk”. A sors kegyes volt hozzánk és a nagy pofon után mégis sikerrel, a világbajnokságra való kijutással jutalmazta Mészöly Géza válogatottját. A végzet más forgatókönyvet tartogatott siker-sportágunknak. Benedek Tibiek fantasztikus teljesítményt nyújtva meneteltek a döntőig, maguk mögé állítva a hatalmas szurkolósereget, de a végén meg kellett hajolniuk a kivételes napot kifogó szerbek előtt.

Hatalmas pofonok, majd siker a végén, szemben a győzelmi szériával, ami fájó keserűséggel végződött. Miért rendezte így a sors, miért kellett ennek így lennie?

Az újjáépülő vízilabda válogatott elkényeztet minket. Benedek Tibor kinevezése óta is sikert sikerre halmoz egy építkezési időszakban, amikor ez még nem is volt elvárás. Fiatal válogatottja méltó utódja az előző generációnak, akik megállás nélkül szállították haza az olimpiai aranyakat. Tudatos munka, alázat, céltudatosság, a legmagasabb szakmai alapok. Egy út, melynek első szakasza lezárult, és a legkisebb szívfájdalom nélkül mondhatjuk, hogy ez egy erőn felüli, sikertörténet. Az odaadás, a belefektetett energia még nem hozta meg összes gyümölcsét, de a fejlődés, az út tisztán látható. Látható, hogy hova lehet még eljutni és biztosak is lehetünk abban, hogy ennek a csapatnak a nevét sokszor fogja emlegetni a világ, sok örömöt fognak még okozni nekünk. Olyat, mint az elmúlt két hét alatt számtalanszor. Köszönjük nekik!

De mi az üzenete az U19-esek irányába. Őszinte leszek! Többször volt olyan érzésem az izraeli mérkőzést megelőzően, hogy a legjobb az lenne a magyar futball számára, ha kikapnánk. Miért? Ez eretnekség? Bocsánatot kérek minden, labdarúgásunkhoz mély érzéssel kötődő szimpatizánstól, de úgy gondoltam, gondolom most is, hogy egy vereség jobban felnyithatta volna a „szakemberek” szemét: rossz irányba tartunk! A vb-re való kijutást így inkább egy esélyként, egy utolsó esélyként fogom fel, ami nem söpörheti a szőnyeg alá a tényeket. Mindig is fájó pont volt a jelenlegi helyzet szeretett sportágunkban. Épülnek a szebbnél szebb stadionok, hatalmasat javul az infrastrukturális helyzet, soha nem látott szinten van a sportág támogatása, támogatottsága. A szakmára viszont nem figyelünk, a szakmát, a "kirakatot" elhanyagoljuk. Sokszor már olyan érzésem is támadt, hogy szándékos ez a folyamat, de hinni szeretnék benne, hogy ez nem így van. Nem tudom elhinni azt sem, hogy labdarúgásunk vezetésében ezt senki sem látja, senki sincs, aki oda mer állni a „legnagyobbak” elé és azt mondja: a realitás az, hogy nincs nemzetközileg mérhető tehetség az utánpótlásban, nem kerülnek ki minőségi labdarúgók az agyontámogatott akadémiákról, klubcsapataink sorra elvéreznek a selejtezőkben, utánpótlás csapataink sem szállítanak most már semmilyen értékelhető eredményt, és a válogatottunk is szinten aluli. Kezdődnek a selejtezők, kipróbáltunk több mint 60 játékost, de a csapatot még senki sem látja. Miért is látná, hiszen nemzetközi szinten mérve nincsenek már meghatározó játékosaink, nem nevelt ki a magyar piac! Akik voltak kiöregedtek, akik maradtak, az az egy-kettő pedig nem elég a csodához, nem elég ahhoz, hogy a legminimálisabb optimizmussal vágjunk neki a selejtezőknek. Ez a folyamat pedig egyirányú, egyelőre nem felfele vezető. Nem visz előre már az sem, ha mindig újabb és újabb neveket veszünk bele a magyar edzői körforgásba, reménykedve, hogy majd „Ő” megoldja. Nem fogja! Mert azok a módszerek, az a szemlélet, az az iram, az a szint ismeretlen a számára. Nemzetközileg ismeretlen. Mint amilyen az U19-es fiataljainknak volt a portugál nívó. Az U19-eseknek, akik a következő 10 év válogatottjának a gerincét alkothatják... messze Európától!

Nem szégyen a jobbaktól, a jobbak által tanulni! Vízilabdában mi vagyunk a legjobbak, mindenki tőlünk akar tanulni, futballban nekünk kell menni a tudás után elfelejtve végre azt, és azokat, ami és akik ide juttatták a sportágat, akik foggal-körömmel ragaszkodva a pozíciókhoz 20 éve nem merik elmondani az igazat, nem engedik be a tudást. Ez már nem barátságról, lojalitásról, sleppről, és mutyiról szól. Arról, hogy akarunk-e bármit is elérni, vannak-e szakmai céljaink, akarunk-e olyan „szerethetőek” lenni, mint a pólósok?

Egy esélyt még kaptunk, kijutottunk a legjobbak közé, de legyünk megint őszinték, nem érdemeltük meg. Remélem, ezt azok is észreveszik, mialatt ezzel az eséllyel próbálják újra takargatni a takargathatatlant, hogy az általuk vezetett elmúlt évtizedek alatt szakmailag nem léptünk előre. Pedig sokszor, sok esélyt kaptak… Benedek Tibiék is többször kaptak esélyt. De ők mindig éltek vele! Egyelőre ők a „szerethető”!

Teljes szívből gratulálok a vízilabdás lányoknak és fiúknak, nagy öröm volt oly sokszor velük lenni, nekik szurkolni, és gratulálok a fiataloknak is a világbajnokságra való kijutáshoz!

 

Ui: ma Magyarországon, főleg a labdarúgásban, tudom, hogy az a helyzet, hogy aki elmondja nyíltan a véleményét, az a sport, az a közeg ellensége. De hiteles tudsz-e úgy maradni, ha nem mondod el, amit látsz? Jót teszel-e, ha mindig csendben vagy? Létezik egy olyan verzió is, hogy valaki aggódik, valaki félt, valaki óv. Mindezt érte, és nem ellene teszi. Akkor is, ha néha fájó a tükör…

2014, július, 28 Hrutka (Rudi) János 1

Related Articles

Oszd meg!
Összehasonlítani az összehasonlíthatatlant
Hrutka János