Ezen nem lehet nevetni
Én szeretem a focit! – jutnak eszembe nap, mint nap mostanság Gálvölgyi János elhíresült szavai.
Én valóban szeretem! Akik ismernek tudják, hogy a végtelenségig pozitív vagyok, mindent a jó oldaláról közelítek meg. Amikor az ember mégis észrevesz hibákat és szubjektív véleményt formál, azt egy dologért teszi, ahogy József Attila is fogalmazott:
„Érted haragszom én, nem ellened, nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.”
Nagyon nehéz szó nélkül elmennem események, történések és mondatok mellett. Ahogy hallgattam a Kapitány úr szavait az jutott az eszembe: „bár valóban pozitív vagyok, de ilyen szemüveget akarok! Hol lehet ilyet kapni?”
Felötlött bennem az is, hogy felkeresem újra Maruzsi László feltalálót, hogy a játékvezetőket segítő találmányát egy picit félretéve segítsen nekem egy „bullshit-generátor” megalkotásában, mely időről-időre támogathatná szövetségi kapitányaink munkáját, könnyebbé téve az amúgy is színes kommunikációs repertoárjukat.
De kezdjük, mint mindig a pozitívumokkal. Nagy meglepetés volt, és ha őszinte akarok lenni, nem is számítottam rá, Rudolf Gergő teljesítménye. Nekem tegnap ő testesítette meg egy válogatott labdarúgó személyét, nála láttam a felhőtlen akarást, küzdelmet, mind csatárként, mind később középpályásként. A gólja csak hab volt a tortán, de teljesítményével így is kimagaslott. A többiek fölé nőtt, bár a léc magasságán lehet vitatkozni, Leandro is. Gólpasszt adott, jól, szinte hiba nélkül játszott. Talán ehhez az oldalhoz tartozik még, hogy Lisztes Krisztiánnal, kinek kivételes pályafutását nem tisztelte meg annyira labdarúgásunk, hogy 50x-re is magára húzhassa a nemzeti szerelést, mutattak minket a TV-ben! Micsoda magasságok! De térjünk vissza a talajra, és elemezzük egy picit az elhangzottakat, szembe állítva a látottakkal:
- „a finn válogatott 2,5 évvel előttünk tart!” – ha ez igaz, nagyon szomorú vagyok. Az a Finnország, ahol tulajdonképpen évek óta egy csapat jelenti a bajnokságot (HJK Helsinki), ahol a „profi” játékosok többsége dolgozik, ahol a legmagasabb kereset nem csúszik bruttó 4-5000 euró fölé (ez is csak a HJK-nál), ahol évek óta semmilyen eredmény nincs, ahol a válogatottat mindenki az európai középmezőny aljához sorolja, az 2,5 évvel elhagyott minket? Ezzel nem értek egyet, kifogásnak, elterelésnek jó, de objektív ténynek aligha. Ez a kijelentés, plusz egy korábbi nyilatkozat, miszerint „ne az ellenfeleinkkel foglalkozzunk, hanem csak magunkkal”, abszolút megerősíti bennem azt, amit régóta gondolok a szövetségi kapitányi posztról, ami először eszembe jutott az általam tisztelt és volt csapattárs, Pintér Attila kinevezésekor: nemzetközi tapasztalat nélkül nem lehet jó eredményt elérni! Attilának az eddigi nemzetközi tapasztalatai, abszolút nem megbántva őt, nem ellene, de abban merültek ki, hogy a Győr csapatával kiesett tavaly a BL selejtezők első körében, valamint előtte 2 évvel sikeresen menetelt az EL selejtezőiben 3 kört, majd a csoportkörbe jutás előtt a Dinamo Zagreb állította meg csapatát. 8 meccs nemzetközi tapasztalat! Ha nem foglalkozunk az ellenfeleinkkel, ha nem tekintünk kifele, akkor valóban láthatjuk így, magyarázhatjuk ezzel a vereséget! De az szomorú lenne, ha nekünk a finn válogatott jelentené a mércét és a célt!
- „ne most akarjunk bepótolni 15 évet!” – egyetértek! Ezzel viszont ledegradáljuk az elmúlt évek sikereit, mert voltak olyanok is! Ne is menjünk olyan messzire: Egervári Sándor vezetése idején a 75. hely környékéről, a 30. helyig menetelt előre a „szerethető”, ráadásul neki köszönhetjük azt, amit főleg a tegnapi mérkőzés tükrében sokan megmosolyognak: a második kalapból sorsoltak minket az egyik legkönnyebb csoportba! Ez kijelenthető akkor is, ha a végén vele szenvedtük el az utóbbi pár év két legfájóbb vereségét is! De semmibe vesszük Lothar Matthäus munkáját is, aki alatt az összes mérkőzésünket élőben adta a DSF, és nem finnek, kazahok, vagy albánok ellen mérettetünk meg, hanem a brazil, az argentin, a francia vagy éppen a német válogatott ellen. Ugyanúgy semmibe vesszük Erwin Koeman munkásságát, de ide tartozik még a 2 éven keresztül veretlen Bicskei Bertalan csapata is. Hol vagyunk most mi ezektől az emberektől, ezektől az eredményektől?
- „ebben az összetételben még nem játszott a válogatott!” Valóban? Érdekes kijelentés! A tegnapi kezdőcsapatból, Bogdán, Vanczák, Lipták, Juhász, Koman, Varga, Dzsudzsák fix alapemberei voltak Egervári csapatának is, Rudolf, Lovrencsics, Sándor is játszott nála több meccsen (sérülésektől, meccshiánytól eltekintve). Egyedül Leandro az, aki új embernek mondható, aki ráadásul kifejezetten jó teljesítményt is nyújtott. Nekem van egy szubjektív teóriám: azt vallom, hogy teljesen mindegy ki a szövetségi kapitány, hiszen ugyanabból a maximum 20-25 játékosból tud válogatni mindenki, akik megütik a nemzetközi mércét. Annak sem a felső fokát, de egy jó, erős középszintet képviselnek! Ez az igazság! Persze egy edző egyénisége, felkészültsége, a válogatottnál a pedagógusi vénája, és NEMZETKÖZI tapasztalatai tudnak pluszt hozzátenni a rendszerhez. De ugyanazokból az alapanyagokból kell főznie mindenkinek.
Nem szaporítva a szót, egy dolgot szerettem volna még megosztani veletek! Mindig kérdésként merül fel, hogy válogassunk-e itthonról a "játszókból", vagy külföldről, a kevesebb lehetőséget kapok közül hívjunk meg játékosokat. Nehéz kérdés, de az én álláspontom egzakt! Saját példával is meg tudom erősíteni: 1999-ben kevés lehetőséget (szinte semmit) kaptam a Kaiserslautern csapatánál. Mikor hazajöttem a válogatotthoz, viszont azt tapasztaltam, hogy sokkal gyorsabban játszom, mint a többiek, több az önbizalmam, jobb az erőnlétem, gyorsabb a gondolkodásom! Minden nagyképűség nélkül mondhatom, sokszor szórakoztam edzésen, jó értelembe véve, élveztem az edzéseket, mert senki nem ért oda. Nem is voltam egy technikás játékos (huuhhh, technika… ez is félreértelmezett Magyarországon, de ez egy másik, hosszú téma), de soha sem tudtak leszerelni, tőlem szokatlan módon cseleztem, trükköztem, sokat mozogtam. Más volt a tempó, gondolkodásban, mozgásban, és labdával is. A tegnapi mérkőzés, de főleg a románok elleni fájó kudarc bebizonyította a számomra, újra és újra: a magyar bajnokságban edződő, más gondolkodáshoz, kultúrához, iramhoz szokott játékosok nem alkalmasak arra, hogy nemzetközi téren sikeresek legyenek. Nincs önbizalmuk, nincs felkészültségük. Nemzetközileg ez nem elég! A nemzetközi szint, az eredmény, itthonról távol van. Tisztelet a kivétel az egy-két itthon játszó, nemzetközi szintet már ismerő labdarúgónak!
Anno a Ferencvárosnál volt egy kivételes kezű masszőrünk, aki utánozhatatlan iróniával rendelkezett. Ő mondta egyszer: „Kis ember, nagy csatát, nem nyerhet!”
Az elhangzott nevekhez, Hidding, Eriksson, Bölöni, képest, vagy akár a Szalai, Gera, Huszti nevekhez mérten is, most sok „kis emberrel” próbálunk eredményt elérni. Nem megbántva senkit sem!
- „csak a negatív kérdések jönnek, mind negatív, negatív irányba visz minden gondolkodást!” – ezzel sem értek egyet! Egy ilyen meccsen valljuk be, nehéz a pozitívumokra gondolni, mint ahogy nehéz volt befogadni a román meccs utáni sajtótájékoztatón is, hogy „megkérdőjelezhetetlen az előrelépés”! Mi nem negatívak vagyunk, az újságírók sem! Csak aggódunk, félünk, és egyre nehezebben tudjuk megenni azt a szelet kenyeret, mely „vanreménnyel” és „jóútonhaladunkkal” van megkenve!
Na most lehet nevetni!
